A sokszor felmerülő kérdés: létezik-e traumamentes gyerekkor és nem-e a „traumáink tesznek minket emberré”, illetve nem-e a trauma (illetve az abból eredő lelki felszültség) táplálja a kiemelkedő teljesítményt.
A véleményem erről röviden: hát nagyon nem. Sőt.
Kifejtem, példákon keresztül.
Először is trauma alatt a bénító, feldolgozhatatlan történést, élethelyzetet értem, nem egyszerű gondokat, stresszhelyzetet vagy szomorú történéseket (pl. a gyász önmagában nem traumatikus). Utóbbiak persze történnek mindenkivel, de az emberi elme ezekre egyedi, szórványos esetként fel van készülve. Trauatikus lehet egy egyszeri, vállalhatatlan esemény vagy hosszú távú, folyamatos kitettség egy vállalhatatlan élethelyzetnek.
Személyes példa:
Nekem a gyerekkorom első része boldog volt és a körülményekhez képest traumamentes (mittomén anyámmal eléggé elbántak a születésem kapcsán, de mivel nem volt egyedül, ezért nekem ettől nem lett rossz).
A második része, amikor szerencsétlen összeszedett egy bántalmazót, aki ténylegesen kicsinálta, onnantól kezdve nem volt az. de mivel az eleje jó volt (sőt, nagyszerű – nekem az első tudatos emlékem az hogy fenn vagyunk a Mogyoróhegyen és a nyári szél fújja a seggemet, és jó az egész), és voltak fixpontok az életemben, akik nem hagytak elkallódni, ezért lehettem olyan ember, aki mindig tudta, hogy miről maradna le, ha hagyná magát.
Még akkor is, amikor nem volt erőm nem hagyni magam és belecsúsztam dolgokba. Borzasztó dolgokba, amiket átéltem, tettem ésvagy magamra hoztam.
Egyértelműen butaság – tabu, nem átgondolható, rendszerigazoló közhely – hogy a traumáink nélkül nem lennénk az, aki. Vagy hogy nem lennénk képes nagyszerű dolgokra. Mindenki traumatizált, mert szar a berendezkedés, sokan nagyon súlyosan, de csak az képes valami jót kihozni belőle, akinek marad valami szikrányi reménye vagy erőforrása.
Mondjuk pl. JA valószínűleg egy alkoholista beteg állat lett volna költészet nélkül, ha nincs a mamája, aki szereti (meg még ki tudja, milyen tartalékok, amikről nem tudunk).
De csakazolvassa is jó példa erre, ha már itt tartunk: szerintem nem véletlen, hogy akkor tudott azzá a nagyszerű íróvá (és jelenséggé) válni, akit most látunk, amikor le tudta tenni a traumáit (illetve felszabadult a hatalmuk alól).
A tolkíniták között leguánember valószínűleg a legjobb példa erre.
És talán Tolkien maga is egy ilyen figura lehetett, aki azért tudott olyan őszintén és erőlködés nélkül írni mindarról a sok szépről, mert neki elég jó élete volt.
Konklúzió: A nagyszerűség és az alkotóerő az ember alapállapota. Akik traumatizált helyzetből alkotnak, azok a helyzetük ellenére vagy abból gyógyulásképpen (túlélési stratégiaként) teszik, és ezek nélkül sokkal könnyebb lenne nekik és nagyszerűbb lenne a végeredmény.
Meg lehet nézni a mindenféle szabad népeket (vagy akár a paraszti kultúra szerencsésebb helyzetű részeit), hogy micsoda szellemi kincseket halmoznak fel úgy, hogy azokat a társadalom minden tagja bírja és képes alkotó módon használni. Persze ennek igen kis része lesz egyszemélyes, lázas zsenialitás, amit a mi kultúránk egyedül elismer „kiemelkedő teljesítménynek”, és a nagyobb része névtelen, hagyománnyá kristályosodó örök-emberi, vagy az adott pillanatnak szól. Egy jól működő kultúrában nem kell hét lakat alatt tartani a művészetet meg a tudást és múzeumban őrizgetni az utókornak a jó pillanatokat, mert mindenki bírja hozzá a képességet és ezért bármikor újrateremthető.
